Huszadik alkalommal emlékezünk a kommunista diktatúra áldozataira február huszonötödikén, az emléknap alkalmából most visszatekintünk annak történetére.
Mi a kommunizmus?
A kommunizmus egy olyan utópisztikus filozófiai rendszer, melyet Karl Marx és Friedrich Engels dolgozott ki a 19. században. Az 1848-ban megjelent Kommunista kiáltványban összefoglalt elméletet a gyakorlatba kívánták átültetni. Az elmélet mozgalommá alakult, melynek fő célja a kapitalista berendezkedés felszámolása, a kizsákmányolásmentes, egyenlőségen és közös munkán alakuló társadalom létrehozása.
1917-ben már az ún. bolsevik típusú kommunista mozgalom került hatalomra Oroszországban Vlagyimir Iljics Lenin vezetésével, és teljesedett ki Joszif Visszarionovics Sztálin irányításával. A bolsevik típusú kommunizmus elviekben a marxi hagyományt kívánta követni, a gyakorlatban azonban a 20. század legmeghatározóbb totalitárius rendszerévé vált.
Magyarországon először a rövid életű 1919-es Tanácsköztársaság idején kísérleteztek a kommunizmus adaptálásával, de az 133 nap után összeomlott. A kommunistáknak végül a II. világháború után sikerült közel 40 évre berendezkedniük először Rákosi Mátyás, majd az 1956-os forradalom után Kádár János vezetésével.
A kommunizmus áldozatai itthon és világszerte
A Stéphane Courtois által szerkesztett (bár azóta is vitatott) A kommunizmus fekete könyve című munka szerint a bolsevik típusú kommunizmusnak közel 100 millió áldozata volt.
Ennek megoszlása a következőképp néz ki:
Magyarországon gyakorlatilag nem volt család, melyet valamilyen módon ne érintett volna a kommunista elnyomás. Néhány ehhez kapcsolódó adat a magyar kommunizmus történetéből:
- 1945 és 1950 között közel 60 ezer ember került bíróság elé, ebből 26 997-et el is ítéltek, 477-et halálra ítéltek, 189-et kivégeztek.
- Ugyanebben az időszakban közel 50 ezer embert internáltak, 15 ezret pedig kitelepítettek lakóhelyükről.
- A szovjet kényszermunkatáborokban 200 ezer magyar lelte halálát.
- Az 1956-os forradalom után közel 35 ezer személy ellen folyt eljárás, közülük 14 ezret elítéltek, 229 esetben pedig kivégzés is történt.
- 1957 májusáig 182 ezren hagyták el az országot a megtorlástól való félelmükben.
Mi történt február 25-én?
„Alig fejeztük be a vacsorát, amikor Kapócs Ferenc titkárom lépett hozzám.
Nagyon rossz hírt hozok, miniszterelnök úr. Kovács Bélát letartóztatták az oroszok.”
Így emlékszik 1947. február 25-ének esti óráira Nagy Ferenc, aki ekkor még egy hónapja sem volt kormányfő. A választásokon többséget szerző Független Kisgazdapártra Rákosi Mátyás már hónapokkal korábban kiadta a kilövési engedélyt. A cél a legnagyobb kormányzó párt „elemekre bontása” (közismertebb formában: „leszalámizása”) volt. Kovács Béla ennek a pártnak a főtitkáraként került a Péter Gábor vezette Államvédelmi Osztály célkeresztjébe.
A kommunisták által kreált ún. „köztársaságellenes-összeesküvés” leleplezése a kisgazdák felszámolását szolgálta. Az ávósok által kicsikart vallomások alapján Kovács Béla is gyanúba keveredett, ám mind az Országgyűlés, mind Nagy Ferenc kiállt érte, pedig Georgij Puskin szovjet nagykövet is szót emelt az ügyben.
Végül a rendőrségi és államvédelmi kihallgatás után a szovjet hadsereg katonai elhárítása tartóztatta le Kovácsot. A főtitkár 1955-ig volt szovjet kényszermunkatáborban, s csak élete utolsó négy évére térhetett haza Magyarországra.
Kovács eltüntetése után nem sokkal Rákosi Nagy Ferencet (hasonló vádak alapján) lemondatta, majd az 1947-es elcsalt (ún. „kékcédulás”) választások után a Magyar Kommunista Párt került hatalomra.
Egy emléknap története
A millenium óta február 25-e tehát a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Korábban 1994-ben már született javaslat egy ilyen emléknap bevezetésére, akkor azonban november 4-ét (az 1956-os forradalom leverésének számító dátumot) szemelték ki. A kormányváltást követően ez a téma nemigen volt napirenden egészen az első Orbán-kormány megalakulásáig.
2000-ben Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter elrendelte, hogy április 16-án az iskolákban emlékezzenek meg a holokauszt áldozatairól. Erre reakcióként született Horváth Béla akkori kisgazda képviselő levele, melyben arra kérte Pokornit, hogy ne csak a holokauszt, de a kommunizmus áldozatainak is legyen emléknapja.
Javaslata szerint április 2-án (Apor Vilmos, a szovjetek által meggyilkolt győri püspök halálának évfordulóján) legyen rendszeres megemlékezés „a kommunisták egyház- és népellenes magatartásáról”, de ekkor kellett volna beszélni az 1940-es katyni tömeggyilkosságokról és a recski büntetőtábor 1950-es felállításáról is. A dátummal azonban az volt a baj, hogy általában a tavaszi szünetre esik, így az iskolákban nem igazán lett volna mód erről beszélni – ezért is került végül február 25-re ez a nap.
Az ügy hátterében már zajlott egy (a maira erősen emlékeztető) kultúrharcos vita, melynek középpontjában Lovas István Összehasonlító véralgebra című publicisztikája volt. Ebben Lovas a holokauszt egyediségét kérdőjelezte meg, összevetve azt a sztálinizmus rémtetteivel vagy a észak-amerikai indiánok genocídiumával. A két emléknap bevezetése mintha ennek a vitának kívánt volna véget vetni.
Azóta eltelt húsz év, de a két ünnepnap mintha két tábor saját emléknapjává vált volna: van aki csak az egyikről, van aki csupán a másikról kíván megemlékezni. Vajon ezt érdemlik-e az áldozatok? Lehet-e az egyes emberek szenvedéseit számháborúvá alakítva a napi politikában felhasználni?
Ha, igen, akkor sajnos értelmet nyer az a Sztálinnak tulajdonított cinikus mondás, miszerint: „Egy ember halála tragédia, millióké statisztika.”
A szerző történész. Olvasnál még Bárány Balázstól az Azonnalin? Ide kattints!
Borítókép: azonnali.hu
