A szerző okleveles vegyészmérnök, aki az oktatáspolitiokához az azóta megszűnt Független Diákparlament által került közel. A mai napig aktív segítője a Civil Közoktatási Platformnak, ahol az új Nemzeti Alaptanterv mindennapos téma.
Lassan eltelik egy hónap az új Nemzeti Alaptanterv (továbbiakban: Nat) kiadása óta, a körülötte kirobbant konfliktus azonban nem csitul. Ez zömmel ideológiai hátterű, olyan aprólékos részletek körül, minthogy mely történelmi eseményekről, mely magyar írókról, költőkről tanuljunk. Mintha számítana.
A vihar egyelőre elkerülte Kaposvárt. Ezidáig csak a Polgári Szabadság Platform fejezte ki tiltakozását az Európa parkban egy flashmob keretein belül, ahol irodalmi művek és történelmi szemelvények mellett a Magyartanárok Egyesületének, valamint a Történelemtanárok Egyletének állásfoglalása is ismertetésre került. Az eseményen felszólalt Gyertyás Lászlóné, Szöllősi Istvánné, Kerepesi Tibor, Tóth Barna, Pintér Lóránd és jómagam. Bár a kritikát mi is az irodalom és történelem köré építettük, úgy gondolom, a probléma sokkal mélyebb és komplexebb.
A Nat elsősorban a diákokat szolgálja, azonban őket a teljes folyamatban figyelmen kívül hagyjuk, a beleszólásukat nem biztosítjuk. Úgy kezeljük a diákságot, mintha tilos lenne számukra a gondolkodás és a beleszólás. Úgy óvjuk őket a politikától és a politikai vitáktól, mint a tűztől. Pont ez a baj.
Aki hozzászokik, hogy mindent helyette döntenek el, az felnőttkorában is ilyen hozzáállással fog rendelkezni a politikai témákban. Aki a döntés és a beleszólás jogát visszautasítja, az mások diktátumaira bízza magát. Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom a demokráciához éretlen, politikai döntéshozó képességük addig terjed, míg kiválasztja a neki legszimpatikusabb diktátort. Diktátort, akinek vagy van valamilyen fékje, vagy nincs (jelenleg épp nincs). A tájékozódást és a kritikai gondolkodást a magyar társadalom hírből sem ismeri.
Épp ezért baj az is, hogy a Nat, bár hangsúlyozza a személyre szabott, rugalmas, differenciált oktatást, azt teljesen lehetetlenné teszi. Szigorú kereteket szab az átadandó információknak, miközben a valóban fontos készségekre (pl. demokratikus és kritikus szemlélet) semekkora hangsúlyt nem fektet. A demokrácia legalapvetőbb rituáléi a tájékozódás, a vita, a mérlegelés, a szavazás és a kompromisszum. Ezek egy mai magyar oktatásban csupán nyomokban fedezhetők fel, a hangsúly holmi alaptantervek által előírt kötelező lexikai információkon van. Hol a tájékozódás abban, hogy amit a tanár mond, az van és kész? Ugyanott, ahol a felnőtt ember tájékozódása, amikor nyálcsorgatva szívja magába, amit a tévé összehord neki. Hol van a vita abban, hogy a tanár lediktálja a tananyag mellett az értékrendet is, és aki azt megkérdőjelezi, az lesz „a rossz gyerek”? Ugyanott, ahol a felnőtt ember vitakészsége, mikor szépen elismétli az általa kiválasztott vezér mantráit, amivel ha valaki nem ért egyet, az hazaáruló. Hol van a mérlegelés abban, hogy a tanár megmondja, milyen módszerrel oldj meg egy feladatot, és ha más módeszerrel jutsz helyes eredményre, azt nem méltatja? Hol a szavazás a tanórákon? Hogyan lesz képes a felnőtt ember az érdekérvényesítésre és a kompromisszumokra, ha ezt az iskolában sehol nem volt lehetősége gyakorolni?
Nem a Nat foltozgatására van szükség, hanem a teljes rendszer újragondolására. A társadalom akkor lesz demokratikus, ha az iskola is az. A lexikai információk ideológiai vitatása parttalan. Miért ne folytathatnák ezt a vitát a nagyokosok helyett a diákok? Miért ne az osztályteremben vitassák meg, hogy Kertész Imrét vagy Wass Albertet olvassanak? Még a végén befejeződne az időtlen idők óta a társadalmat marcangoló ideológiai polgárháború?
Borítókép: Pszp Facebook oldal
