Öt igazság Trianonról

2020-06-04 11:17 | #Politika

Száz éve írták alá a trianoni békediktátumot. Miközben ez a tény a magyar sérelmi nacionalizmust és a környező országok sovinizmusát szokta táplálni, látni kéne: éppen ez vezetett Közép-Európa békéjének végéhez.

Techet Péter véleménycikke, mely az azonnali.hu portálon jelent meg eredetileg.

1. Ha nem lenne Ausztria, ki kéne találni

František Palacký cseh történész és politikus, amikor 1848-ban meghívást nyert a frankfurti parlamentbe, amely minden németnyelvű országot, így Bohémiát is képviselni akarta, azzal utasította el: nem akarja Ausztria végét, sokkal inkább gondolja úgy, hogy „ha nem lenne Ausztria, az emberiség érdekében ki kéne találni”. Palacký arra utalt, hogy a térségben olyan sok kis nép, nemzet él egymás mellett, hogy

a Habsburgok uralmának alternatívája a kisállami széttagoltság lenne – amely pedig teljesen védtelenné tenné valamennyi itt élő népeket a német vagy orosz imperializmussal szemben.

Nem telt el száz év, és legkorábban az 1938-as müncheni egyezménnyel, amikor a demokratikus Csehszlovákia feldarabolása megindult, kiderült: igaza volt Palackýnak.

És bár az ezután beindult határrevíziókból, területváltozásokból az antidemokratikus Horthy-Magyarország is részesült, ez csak csalóka és rövid öröm lehetett: a Habsburgok uralma nélkül az egykori történelmi Magyarország értelmét és összetartó erejét vesztette, az arra való későbbi hivatkozás pedig legfeljebb belpolitikai nacionalizmusra és idegen érdekek (elsősorban Berlin) imperializmusára volt jó.

2. A magyar elitek nem engedték a megújulást, a továbblépést

Azaz amikor a trianoni békeszerződéssel megszűnt a történelmi Magyarország, sokkal inkább gondoljuk arra: ezzel megszűnt a Habsburgok félezeréves térségbeli uralma. A Habsburgok nélkül Közép-Európát nehézkes lett volna összetartani.

Miközben persze voltak demokratikus és föderatív tervek a Monarchia megreformálására, de ezeket éppen azon magyar elit utasította el, amely nem vette észre: egyrészről az az uralom, amit nemcsak a nemzetiségek, de a magyar munkások és parasztok felett is gyakorolt, hihetetlenül atavisztikus volt a 20. század elejére, másrészről a Habsburgok uralma végével a történelmi Magyarországnak is vége lesz.

A magyar elitek azonban egyrészről Bécs, másrészről a nemzetiségek felé nacionalista, a magyar parasztság és munkásság felé pedig szociális gyűlöletet szítottak, a nemzetiségeket és a magyar parasztságot, munkásságot a döntéshozatalból teljességgel kiszorították. Az, hogy 1918 után a nemzetiségek szabadulni akartak, valamint a baloldal nem kompromisszumra (mint Bécsben), hanem szakításra törekedett, ezen politikára adott dühös reakcióként érthető.

Ha a mából olvassuk a kiváló Hermann Bahr 1911-es értekezését a magyar birodalomrészről (például újranyomva itt: Hermann Bahr: Austriaca, 2011, 30-36.) – azon túl, hogy a mai hepciáskodó magyar kormánypolitikára is ráismerhetünk –, láthatjuk: a kor bécsi elitje jól érezte, hogy

az a dzsentripolitika, amely befelé a társadalom több, mint 90 százalékát osztály- vagy nemzetiségi alapon kizárja a nemzetből (elvégre nem engedte résztvenni a döntésekben), kifelé meg mindenért Bécset, az osztrák császárt okolja,

magával rántja egyszer ezt az egész Habsburg-uralmat – de az maga alá temeti a történelmi Magyarországgal együtt a dzsentriuralmat is.

A dzsentrik persze a Horthy-Magyarországon megteremtették még egyszer önmaguk paródiáját, de a történelmi Magyarországot a magyar elitek bornírtsága, vaksága sikeresen döntötte össze.

3. A trianoni békediktátum igazságtalan és káros volt

Mindez persze nem teszi a trianoni békeszerződést igazságosabbá. Az egyértelműen egy olyan béke volt, amely felhagyott a régi európai közjog szabályával, a béketeremtés művészetével, és

a vesztest nem visszavezetni akarta az európai népek asztalához, hanem megbüntetni.

A trianoni békeszerződés a győztesek bosszúja volt a legyőzöttek felett, amit nem tesz szebbé, hogy Woodrow Wilson amerikai elnök esetleg a népek önrendelkezésének jogát tényleg komolyan gondolta.

Ugyanis egyrészről ha komolyan is gondolta, teljességgel meg nem valósította, mert a Párizs környéki békékben megszületett új államok – ahogy Pieter Judson mutatja ki számos írásában – semmivel nem voltak kevésbé összetettebbek, nemzetiségileg színesebbek, mint az állítólag „népek börtöne“ Monarchia. Sőt, bizonyos tekintetben az osztrák birodalmi rész által garantált jogok szélesebbek voltak, mint amiket aztán az utódállamok kisebbségei élvezhettek.

A Párizs környéki békék tehát legfeljebb csak szavakban törekedhettek a népek önrendelkezésére, különben engedik, hogy Bohémia és Morvaország német részei csatlakozzanak Kis-Ausztriához (ahogy az első köztársasági osztrák alkotmány akarta is), vagy nem kerülnek színnémet tiroli területek olasz, színmagyar területek román vagy csehszlovák uralom alá.

De másrészről eleve felesleges nézet is volt a wilsoni: ebben a térségben a népek önrendelkezését nem lehet elkülönítéssel megteremteni, a nyelvi határok nem élesek, erősek az identitásbeli átfedések.

A népek önrendelkezése e térségben népirtással, kitelepítéssel valósítható csak meg

– amint az történt is 1918 után. Auschwitz vagy Srebrenica egyaránt az egykori Monarchia területén feküdt soknyelvű, sokvallású városként. Csak amikor megjelent a nemzeti homogenitás mint igény, váltak e városok a brutalitás jelképeivé.

4. A sérelmi nacionalizmustól nem látszódik a valóság

Mindezt persze fel lehet ismerni. De amint nem állítható vissza a Habsburgok uralma – bármennyire állna akár most is az emberiség érdekében –, úgy a történelmi Magyarország is elmúlt. Érdemes ennek kapcsán nem ökölbe szorított kézzel siránkozni, hanem a történelmi tanulságokat levonni.

A helyes út nem a „nem, nem, soha” revizionizmusa, amely a trianoninál is nagyobb katasztrófába sodorta az országot,

hanem más, mint a nacionalizmus – ebben a térségben aztán különösen fontos – elutasítása, nem lehet.

Ebbe természetesen nem csak a magyar nacionalizmus tartozik. Ugyanúgy el kell határolódni akkor is, amikor meg az utódállamok lépnek fel olyan hegemónként a magyarokkal szemben, ahogy a magyar elitek tették a nemzetiségekkel 1867 és 1918 között. A határon túli magyarokat személyükben ne érje diszkrimináció, kapják meg mindazon egyéni jogokat legalább, amelyekkel az 1867-es osztrák alaptörvény szerint az osztrák rész polgárai rendelkeztek.

5. Egy egységes Európában ne számítsanak a határok

A trianoni békediktátum napján ma csak a kárpátaljai és a vajdasági magyarság nem tudott még teljesen egyesülni az összmagyarsággal.

Az összes többi irányba az Európai Unió – azaz „Brüsszel” – megoldotta, amit száz éve egy rossz békeszerződés okozott.

Trianon éppen ezért mára történelem, múlt. Az európai egység pedig azonban az a lehetőség, azon jövő, amiben mindenki ott és úgy élhet, ahol és ahogy akar. Nem a határok módosítására, hanem minden határ – és ezzel minden nemzeti elkülönülés – végére van szükség.

 

Ennek első lépcsőfoka pedig az európai integráció.