2022-re ki kell jönnie az ellenzéknek a 22-es csapdájából

2020-06-15 10:43 | #Politika

A járvány első hulláma alatt, különösen a felfutási szakaszban általános várakozásként jelent meg, hogy a kormány válságkezelésben nyújtott szubjektív teljesítménye, valamint az ellenzék szereplőinek magatartása hosszabb lefutással akár át is rajzolhatja, vagy épp bebetonozhatja a jelenlegi erőviszonyokat, ezzel lényegében eldöntve a 2022-es választást. 

Közös ellenzéki sajtótájékoztató

A belpolitika kizökkent a „szabadságharcos békeévek” kormányzati metodikájából és témakészletéből. Hegy csúszott a politika állóvizébeírtam én is korábban. Olyan pálya nyílt az egyes szereplők előtt, ahol a kormánytöbbségnek még nem volt módja az akadályok és aknák zárt rendszerét kiépíteni – tehát uralni a terepet, ahogyan azt az elmúlt ciklusokban tették.

A kockázat mértékét látva egyes elemzők az előrehozott választás lehetőségét is bedobták, kilátásba helyezve, hogy a választói elégedetlenség növekedése mellett az ellenzék képes lesz a maga számára az elhúzódó gazdasági válsághelyzetből felhajtó erőt generálni. A kormányzati kommunikáció főbb üzenetei, különösen a miniszterelnök megnyilvánulásai (személyes garanciavállalások) másról tanúskodtak. Az elemzők a politikai szakirodalomból, korábbi válságok szakaszokra bontott társadalomlélektani hatásaiból és a válságkezelés aktuális impulzusaiból igyekeztek „jósolni”.

Orbán Viktor aztán győzelmet hirdetett az „első félidőre”, és azóta is magabiztosan építi az országvédő, válságmenedzselő kormányfő imázsát.

A Fidesz politikai értelemben elérte, amit remélhetett a helyzettől: ellenfelei – a kormányzati narratívával egybecsengően – saját, járványhelyzetben elfoglalt pozíciójuk rabjaivá váltak, s az utóbbi hetekben hitelességi válságba navigálták magukat.

A kormány „visszaadja” a különleges jogrenddel indokolt többlet-felhatalmazást, az MSZP-Párbeszéd „álmentős botránnyal” erősít rá az ellenzéket ért kormányoldali vádakra. A szocialisták botladozása mellett a Jobbik szervezeti és identitásválságától hangos a sajtó. Orbán az összefogás idejéről és közös teherviselésről beszél, miközben az ellenzéki színezetű önkormányzatok vezetése az elvonások és a működést érintő kormányzati döntések hatására konfrontatívabb hangnemre vált.

Az újabb közvélemény-kutatási eredmények – a némely szereplők esetében széttartó adatok mellett is – igazolják, hogy az eddigi válságkormányzás mérsékelten javította, legalábbis érdemben nem rontotta a kormánypártok helyzetét, miközben az ellenzéki pártok nem, vagy alig voltak képesek profitálni. Ez a pillanatnyi állapot azonban nem jelent garanciát arra, hogy egy ezzel ellentétes irányú, trendszerűvé váló változás nem fog bekövetkezni. A miniszterelnök ezzel láthatóan tisztában van. Pénteki rádióinterjújában meg is fogalmazta:

„ILYEN SZOROS ÖSSZEFÜGGÉS A KORMÁNYZÁS ÉS A JÓ KORMÁNYZÁS, VALAMINT A GAZDASÁGI HELYZET KÖZÖTT MÉG NEM VOLT, MINT AMILYEN A KÖVETKEZŐ MÁSFÉL ÉVBEN LESZ”.

A kormány számára most az a legfontosabb, hogy a nemzetgazdaság „ütőerén”, ezzel együtt a közhangulat változásán tartsa a kezét, biztosítsa a gyors reagálás képességét, folytassa a bevált kommunikációs stratégiát, s politikai ellenfeleit a válságkezelés ellendrukkereinek szerepébe szorítsa. Ahol pedig azok lehetőséget kaptak a bizonyításra tavaly októberben, ott adminisztratív megkötésekkel, pénzügyi megszorításokkal inkompetensnek, amatőrnek, település-üzemeltetési és fejlesztési szempontból is kudarcosnak láttassa őket.

Az ellenzéki oldalon eddig is különböző témafelvetéseket, kommunikációs stílust, parlamenti szavazási stratégiákat láthattunk.

Az „összellenzékiség” palástszerűen borította be és mosta össze a szakszerű, felelős politikai megnyilvánulásokat a proteszt-ellenzékiség indulati elemeire építkező retorikával.

A korábban Orbán Viktor által gyakran hangoztatott „plebejus politizálásnak” (nevezzük ezt leegyszerűsítve populizmusnak) az ellenzéki pártok között is akadtak lelkes követői.

Kialakult egyfajta tülekedés, hogy ki tudja a legdörgedelmesebb odamondásokat hozni hétről hétre, vagyis az Orbán-rendszer legkérlelhetetlenebb ellenfeleként megjelenni a nyilvánosság előtt. Ez az ún. „zászló körüli gyülekezés” időszakában nem bizonyult helyes stratégiának, s maga a stílus is a választóknak csupán egy szűkebb, igaz, politikailag aktívabb, elkötelezettebb szegmensében arat sikert.

Eközben egyre többen jegyzik meg nyomatékosan, hogy az ellenzék mindeddig adós maradt az Orbán-kormányokkal szembeni politika alternatíva mibenlétének tisztázásával. Vagyis azzal, hogy tartalmat, értékjelzőket, arcélt, a programalkotás terén „közös minimumokat” nyújtson a kormányváltást akaróknak, valamint a bizonytalan, kormánykritikus választóknak.

Érzékelhetően újraindult az ellenzéki összefogás módjáról szóló vita (hány közös lista legyen), illetve ideológiai-választásstratégiai ellentétek ütköztek ki („hetedik baloldali párt” helyett egy jobbközép erőre volna szükség az ellenzéki összefogásban).

A Gyurcsány Ferenchez és a 2010 előtti baloldali-liberális kormányzáshoz való viszony továbbra is töréspont az ellenzéki térfélen. A Jobbikban, az LMP-ben és a Momentumban zajló folyamatokat is eszerint dekódolják egyes véleményformálók.

Egyre nyilvánvalóbb az is, hogy domináns ellenzéki szereplő megjelenése nélkül, a „nagyok” kötélhúzásával, a kisebb pártok létharca mellett az egyes ellenzéki játékosok választási stratégiáit a szavazatmaximalizálás helyett a veszteségminimalizálás logikája írja majd – a saját választóik irányából érkező nyomás mellett.

Fontos hangsúlyozni, hogy az ellenzéki pártok támogatottsági tartományában instabil középpártokról és küszöbérték körüli kispártokról beszélhetünk, vagyis egy (immár tartósan) töredezett erőtérről, ami fokozott kompromisszumkényszert teremt, miközben a kényszerű együttműködés gyakran elnyomja a versengést és az azzal járó teljesítményt. Amikor Török Gábor politikai elemző az ellenzék motivációs és képességbeli hiányosságairól beszél, a ténylegesen megállapítható „fogyatékosságok” mellett az „all-stars ellenzék” szellemi elkényelmesedésére, „kirakat-politizálására” is felhívja a figyelmet. A tanulási képesség csökevényessége maga a rendszerépítő ellenzékiség.

Szerencsére ennek a felismerésnek már vannak pionírjai az ellenzék soraiban is. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy

az ellenzék összességében 2022-höz közeledve is a 22-es csapdájában vergődik: külső behatások helyett egyedül saját teljesítményétől remélhet kormányváltást, miközben a változás útjában épp a megmerevedett belső struktúrái és politizálási gyakorlata állnak.

Ahol az elmúlt bő egy esztendőben – hogy csak az EP-választás idejére nyúljunk vissza – érzékelhető volt valamiféle dinamizmus a pártéletben és a felmutatott eredményekben, most ott is megtorpanást vagy centrifugális hatásokat láthatunk.

2020 hátralévő hónapjai mellett 2021 is a válságkezelésről fog szólni. A kormány már leosztotta a szerepeket; kérdés, hogy az ellenzék képes lesz-e kibújni belőle. Ezt a tényleges gazdasági, társadalmi folyamatok, a politikai klíma változása mellett mindenekelőtt a vízió és a hitelesség megléte fogja eldönteni. Előbbit nem lehet a hangerő felcsavarásával és performanszokkal pótolni, utóbbit nem érdemes a demagógia üveggyöngyeire cserélni.

Ez a meccs még nem lefutott, a korrekcióra még van lehetőség mind az ellenzéki stratégiaalkotók, mind – a pártpreferenciákon keresztül – a választók részéről. Ha tisztul a képlet, ha működik a szavazói jutalmazás/büntetés effektusa, ha teljesítménykényszert teremt a versengés, az csak javára válhat az alkalmazkodni képes ellenzéki szereplőknek, rajtuk keresztül pedig az „ellenzéki ajánlat” minőségének.

Épp ezért az együttműködésre törekedve is vállalni kell a vitákat, értékkonfliktusokat, a saját identitást, jövőképet. Ennek hiányában nemcsak üres ez az ajánlat, de nem is hat őszintén.

Orbán Viktor szavaival: „a mérkőzés 60. percében mindegy, mi az állás, a 90. perc, illetve a mérkőzés lefújásának pillanata fog majd számítani”. Addig még rengeteg közvélemény-kutatást elemezhetünk. Azt viszont már most érdemes leszögeznünk: nem szabad, hogy a szavazópolgárok szemében a következő választás – politikust és spin doctor-t idézve – „a hülye és a korrupt” közötti kisebbik rosszról szóljon.

A cikk szerzője Kovács János politológus, a Jövő Tv állandó szakértője.