A szűkmarkúak és bajkeverők vitájában nem kell a jogállamiság miatt aggódnia Orbánnak

2020-07-21 10:21 | #Politika

Orbán Viktor egy dolgot már az uniós csúcsra való kiutazása előtt biztosan elért: nem egyszerű résztvevőként, hanem kemény tárgyalópartnerként tekintenek rá. Olyan politikusként, aki adott esetben képes mások szavazatát is „szállítani”, tehát egyfajta érdekkijáró játékosként feltételeket támasztani.

A magyar kormány(fő) politikájával szemben számos bírálat megfogalmazható a liberális demokrácia értékbázisán állva, de ez keveset számít egy válsághelyzetben, amikor pénzről és a szolidaritás (a közös tehervállalás) mértékéről kell vitatkozniuk az ellenérdekelt országcsoportoknak, amikor pragmatikus megállapodásra van szükség. Az EU ráadásul megosztottabb, mint bármikor, és tévedés azt gondolni, hogy a fő törésvonalat a jogállamiság problémaköre jelenti.

A „nagy költségvetési vita” önmagában egy régóta húzódó, sokepizódos alkudozási folyamat, ami kiegészült egy, az unió gazdasági folyamatait, versenyképességi kilátásait hosszú távon erőteljesen befolyásoló pénzalapról és közös hitelkeretről folyó „kötélhúzással”. Mivel a járványhelyzetre adott (hatékony vagy kevésbé hatékony) kormányzati válaszok nyomán előállt válság eleve stagnáló-gyengélkedő állapotban érte Európa gazdaságainak nagy részét, a túlköltekezők adósságválságba kerültek, a fiskális fegyelem hívei még „szűkmarkúbbakká” váltak, borítékolható volt, hogy a korábbi költségvetési vitáknál is nehezebb kompromisszumkényszer vár a tagállamokra. Ebben a helyzetben minden szereplő igyekszik az összes „nyerő lapját” kijátszani, hiszen ezek adott esetben „zsetonokra” (pénzre és politikai tőkére) válthatók. A jelenlegi vitában, a reálpolitika szemüvegén keresztül a jogállamisági mechanizmus „termékkapcsolt” reformja is egy ilyen adunak számít.

Az EU Tanácsának soros elnökségét júliusban átvevő német kormány pontosan felmérte (volt rá ideje, lehetősége), hogy agendájának egyik fontos eleme, a jogállamiság betartatása veszélybe sodorja az unió válságkezelési hatékonyságát, a német elnökség célrendszerének megvalósíthatóságát. Eleve sokat elmond az EU jogállamisági mechanizmusának alacsony hatásfokáról, hogy a német-magyar kormányközi tárgyalások inkább féket jelentettek a múltban az orbáni illiberalizmus számára, mint az Európai Bizottsággal, az Európai Néppárttal folyó, gyakran meddő politikai viták, vagy az Európai Bíróság látszólag elfogadott, majd újabb jogalkotási aktussal kijátszott, eltérített határozatai (pl. a tranzitzóna esetében).

Orbán Viktor a sokadik „vörös vonalat” is átlépte, miközben a nemzetközi és a hazai (ellenzéki) sajtó az elmúlt tíz évben úgy számolt be a mindig közelgő „megleckéztetéséről”, mintha csak a gyalogkakukk politikai adaptációját követhettük volna.

A szerződések őreként, a képviselet és demokrácia letéteményeseként funkcionáló intézményrendszer és az Európa-eszme idealizálása helyett mostanra megérhetett volna a felismerés: a 27 tagú EU eltérő fejlettségű, politikai kultúrájú, más-más történeti-kulturális és társadalomfejlődési pályát bejárt tagállamai a „több mint kormányközi együttműködés, kevesebb, mint föderáció” struktúrában deal-eket kötnek, cserealku-diplomáciát folytatnak, politikai machinációkkal mozdítják elő érdekeiket. A magasztos, optimista politikai kommunikációs üzenetek tartalma nem minden esetben feleltethető meg a „nem birodalom-jellegű birodalom” (Barroso) politikai működésének természetrajzával.

A hollandok (Orbán szerint ha nem lesz megállapodás a költségvetésről, az „a holland fickó” miatt lesz) az ún. fukar négyek egyikeként nemcsak a dél-európai országok bőkezűbb és feltételeiben lazább támogatáspolitikai céljait opponálják, hanem – mintegy pénzügyi puffer-kapacitásként – a keleti, kohéziós országokon való „spórolásban” is érdekeltek. Csakhogy az „EU fenegyerekei” nem fogadják el zsarolási feltételként a források politikai kritériumokhoz kötését.

Ennek egyrészt a tárgyalási pozíciók szempontjából van jelentősége, másrészt a nettó befizető országok társadalmaival is el kell fogadtatni a megállapodást. A példánál maradva a holland választók sem rajonganak az eshetőségért, hogy közösségi befizetéseik, hosszú távú vállalásaik egy része különböző korrupciós csatornákon keresztül klientúra-építésre, és nem a versenyképességet javító (nem megtérülő, gazdaságélénkítő) beruházásokra folyhatnak el.

Ráadásul azt is látni kell, hogy mind a magyar kormányfő, mind a holland kollégája úgy utazott ki a csúcstalálkozóra, hogy előtte üzenetértékű politikai nyilatkozatban, parlamenti határozatban igyekeztek nyomatékosítani saját álláspontjukat, és ez nyilvánvalóan kötőerőt is jelent, hiszen ezek nem teljesülése visszavonulásként, bukásként is értékelhető.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy az azonos érdekek által motivált országcsoportok többé-kevésbé összehangolt tárgyalási stratégiát követnek, hiszen ez segíti leginkább az érdekérvényesítést. Ekképp mind Orbán Viktor, mind Mark Rutte nagyon is tudatos cselekvő, egyiküket sem a másik iránti gyűlölet hajtja (ez a politikai kommunikációs narratíva) – még akkor sem, ha a liberális holland miniszterelnök nyilvánvalóan teljesen mást gondol a világban zajló folyamatokról vagy Európa jövőjéről, mint a magyar kormányfő. A legvalószínűbbnek ebben a pillanatban a jogállamisági feltételek felpuhított szerepeltetése tűnik – ami tulajdonképpen egy „szépségtapasz”.

Ahogy Angela Merkel német kancellár is jelezte: az alap mérete, az uniós pénzek elosztásának mechanizmusa, valamint a jogállamiság jelentik a főbb vitás pontokat. Ami az esetleges feltételeket illeti, lássuk be, a lehívható forrásmennyiség célorientált (szabad/kötött) felhasználásának kérdése jóval fajsúlyosabb (az olasz kormányfő már jó ideje sérelmezi az erre vonatkozó megszorító terveket), mint egy olyan kritériumrendszer felállítása, amelynek sem objektív tartalmáról nincs egyetértés, sem politikai konszenzuskeresésre utaló magatartás nem mutatkozik vele kapcsolatban.

Valójában ennek kritériumként való felvetése épp annyira keresztülvihető, mintha az alapszerződések reformjáról vitatkoznának a felek. A helyzet valójában rosszabb: a kezdeményezők egyfajta beismerésként tekintenek a merev elutasításra, míg az elutasítók a politikai zsarolás és nyomásgyakorlás eszközét látják a kezdeményezésben. Ha visszatekintünk a sok éve zajló „demokráciaviták” tanulságaira, tulajdonképpen elkönyvelhetjük, hogy mindkettő félnek van igazsága ebben.

Nyugaton többé-kevésbé politikai konszenzus van abban a kérdésben, hogy Magyarországon (és Lengyelországban) komolyan sérül a jogállamiság, csak épp a rendelkezésre álló, intézményes eszközök elégtelenek annak kezelésére, az EU pedig túlságosan megosztott ahhoz, hogy a „renitensekkel” szemben koordináltan lépjen fel.

Ráadásul a magyar kormány is sok esetben a kisebb ellenállás felé halad, és azokon a „mellék-hadszíntereken” vállal csatákat, ahol képes szimbolikus erejű (vagy akként kommunikálható) győzelmeket is felmutatni.

Orbán Viktor most is elmondhatta: nem ő a kerékkötő, nem ő támasztott újabb feltételeket, ő a status quo-t védi, nem terhelné az „Észak-Dél” fiskális természetű vitát „Nyugat-Kelet” ideológiai-kulturális vitával (ez a kategorizálás jelzi a „jogállamiság” jelentéstartalmának eltolódását a jogitól a politikai dimenzióba).

Közös pont, hogy senkinek nem áll érdekében a vita elhúzódása, az így is megnyújtott, előtárgyalásos, többfordulós csúcs sikertelenül (megállapodás nélkül) való lezárása. Legkevésbé a sérülékeny, dél-európai gazdaságoknak, hiszen így később juthatnak hozzá a szükséges forrásmennyiséghez, de a stabilabb állapotban lévő tagállamoknak sem, hiszen a válságkezelés halogatása borítékolhatóan megdobja majd a helyreállítás költségeit, miközben a mélyebb válságba zuhanó nemzetgazdaságok hitelképességét rontja. A magyar kormány ügyes stratégiát követett akkor, amikor az olaszok, portugálok irányába nyitott, hiszen az olasz kormány – érthető okokból – éppúgy „elfogadhatatlan zsarolásnak” tekinti a „fukar négyek” igényét a pénzügyi források szabad felhasználásának csökkentésére, mint a magyar kormányfő a jogállamisági kritérium beemelésének szándékát.

A jelenleg zajló vita rendkívül jól demonstrálja az európai politika gyakorlati működését, az egyes szereplők rátermettségét (milyen tárgyalási stratégiát követnek, hogyan építették fel, erősítették meg a vitában elfoglalt pozíciójukat), ugyanakkor azt is, mennyire ki van téve az európai projekt a válsághelyzetekben jellemzően „befelé forduló” tagállami kormányok „civakodásának”. Persze, ez érthető is, hiszen a tét nagy, és pénzről a legnehezebb alkudozni. Az esetleges kudarc miatti felelőskeresés („blame-game”) miatt jelen állás szerint leginkább a szigorúbb ellenőrzés-pártiaknak (például a „holland fickónak”) kell aggódniuk, nem pedig a fiskális fegyelem vagy a jogállamiság feltételrendszere alól kibújni szándékozó „bajkeverőknek”.

 

Kovács János

A cikk szerzője politológus.