Szóval a Kaposvár jelenség. Egy Csiky Gergely Színházról szóló könyv címe volt ez, a különleges időszaké, amely Kaposvár színházi fővárossá válását szimbolizálta. Mert igen, a 70-es évektől a kilencvenes évek közepéig a somogyi megyeszékhely teátrumától lett patinás. Nem, minthogyha Budapest színházai ne lettek volna jók, de mégis: a kaposvári társulat volt az, amely – Lukáts Andor szavait idézve – tette legfontosabb dolgát, amit egy színház tehet. Megfogalmazta a feszítő bajt. Legendás csapat volt ekkor. Zsámbéki, Babarczy, Ascher, Ács, Gothár, Jordán, Koltai, Pogány, Lázár, Kulka, Spindler, Bezerédi, Nagy-Kálózy, Molnár Piroska, Básti Juli és sorolhatnánk a kiválóságokat. Jobbnál jobb nagyszínpadi bemutatók, remek stúdiók, pezsgő színházi-kulturális élet. Marat halála, Godotra várva… Mindez a múlté.
Érdekes, hogy Kaposvárnak ekkor a polgári várost idéző korszaka és hangulata volt. Pedig még a hetvenes években dübörgött az államszocializmus, még, ha a nyolcvanas évekre enyhült is a szigor. A megyeszékhelyből a diktatúra hozta ki azóta is a legjobb, legszínvonalasabb kulturális időszakát. Nem valószínű, hogy a vörös Somogynak hívott megyében engedékenyebbek voltak a pártvezetőik, inkább arról volt szó, hogy akkor bátrabbak és intelligensebbek voltak a város kultúrájának alakítói. Meg is tehették, hiszen akkora nevek voltak. És egyre többen lettek. Fantasztikus volt, mert nem lehetett azt érezni, mint manapság, hogy muszáj Budapestre, vagy másik városba utazni kulturális és művészeti éhségünk csökkentéséért.
A kaposvári Csiky Gergely Színház húzta magával a város értelmiségét, erősítette a kulturális közösségeit és intézményeit. Ekkor vált meghatározóvá és mindennapi életünk részévé a tradicionális Somogy folyóirat Takáts Gyulával, Laczkó Andrással, Tüskés Tiborral, Varga Istvánnal, de Kaposvárhoz (és Somogyhoz) köthető Papp Árpád, Fodor András, Szirmay Endre, Sipos Gyula költők, vagy Szijártó István legendás irodalomtanár-irodalomtörténész, vagy a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság és a Somogyország című rendszerváltó folyóirat.
Tehát, amikor a nyolcvanas évek közepén Kaposváron kezdtem meg a felnőtt dolgozó éveimet, kitűnő választásnak éreztem a várost. Nem volt hiányérzetem, mert mindent megkaptam fiatal értelmiségiként, amit a műveltségi területen kaphattam. Nem vágytam hetente máshova, hogy kielégítsem kulturális szükségleteimet. Elég volt olykor-olykor a fővárosba menni, de az a program jellegéből adódott, hiszen a vidék nemigen tudott például nagyívű koncerteket, tárlatokat szervezni. Fontos volt, hogy nem éreztem magam egyedül értelmiségiként, mert izgalmas volt a város. A színházhoz, a folyóiratokhoz, a kulturális intézményekhez és a rangos tanítóképzéshez kötődő szellemóriások közöttünk éltek. Utcán, kávéházban, irodalmi és művészeti esteken, baráti beszélgetéseken váltottuk meg a világot, palléroztuk elménket és világlátásunkat. Erős és befolyásos közösséggé vált Kaposvár értelmiségi csapata. És összetartóvá, amely növelte erejét és csökkentette sebezhetőségét. Emlékezetesen szép és léleképítő időszak volt.
Aztán eljöttek a kilencvenes évek és annak második felétől megkezdődött a szellemi amortizáció. Egyre kevésbé szerettem a városban lenni és egyre többet a fővárosban. Egyre inkább Budapesten kaptam meg azt a szellemi muníciót, amit a lakhelyemen már nem. Kaposváron lassacskán leépült a kulturális élet, eltűntek a fiatalok, meghaltak a nagy öregek, megszűntek, vagy elhallgattak a fontos értelmiségi közösségek. És a Csiky Gergely Színház sem volt a régi. Hiába a vadonatúj, illetve felújított épület, eltűnt a varázs, fakult a tartalom. A város művelődési élete mára haldoklik. Nem arról van szó, hogy a diktatúrában (pedig lassan ma is az van) meghatározóbb üzenethordozó a kulturális közeg, inkább arról, hogy mostanra sokadrangúvá vált a kultúra, az oktatás, a művészet. Aczél György TTT-je (Tilt-Tűr-Támogat) most éli fénykorát: a kultúra a megtűrt kategóriába került. Aczél viszont iskolázatlanul ugyan, de nagy formátumú és intelligens kultúrpolitikus volt, aki az ideológia korlátai mellett támogatta az értékek születését, még egy kis ellenzékiség is belefért. Úgyhogy politikai rendszerek ide, vagy oda, nagyon sok múlik egy-egy polgármesteren, hogy milyen is egy adott település kulturális beágyazottsága. Ezért Pécs, Győr, Veszprém, vagy éppen Debrecen, vagy Szeged lakói valószínűleg folyamatosan jobban érzik magukat, mint mi, kaposváriak.
Kaposvár ma nem a kultúra városa. A retorika hazug, amely erről szól. Baj, hogy a város élén nem értelmiségi attitűdű, intelligens vezető áll. Leépülőben a város, hiába a látványberuházások. Közben Móricz regényhősei feléledtek, a rokonok uralkodnak.
Hiába a kultúra intézményei, ha nincs muníció. Hiába a megalomán közlekedési központ, ha nincs utazó, hiába a belváros (!) közepén a bevásárlóközpont, ha alig van vásárló, hiába a tanítóképzés és az egyetem városszélre telepítése, ha közben kiüresedik a város, hiába a felújított belváros, ha este csak lézengenek benne.
Alaposan megfogytunk.
Szellemi karanténban van Kaposvár. Sokan már észre sem veszik. Aki igen, próbál menekülni, friss levegőhöz jutni. Szabadulni a jobbágyvárosi nyomorultságból.
Varga Zsolt
A cikk szerzője Varga Zsolt korábban a Somogy Megyei Kormányhivatal Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság igazgatója volt, azelőtt pedig Somogy Megyei Önkormányzat Park Szociális Otthon és Módszertani Intézmény igazgatója.
1 
