Kádár János és felesége, Tamáska Mária. Fotó: MTI/Vigovszki Ferenc
Aczél György visszaemlékezése szerint Kádár Jánosnak egyetlen döntése volt, amit nem beszélt meg a feleségével, Tamáska Máriával - és ezt a döntést 1956. november 3-án, Moszkvában hozta meg.
(Ekkora már eldőlt, hogy a szovjet hadsereg leveri a forradalmat, megdönti a Nagy Imre-kormányt, és helyreállítja a kommunista diktatúrát. A Moszkva-barát ellenkormány vezetőjének pedig Kádárt szánták.)
Az évtizedeken át Kádár bizalmasaként dolgozó Aczél úgy értesült:
„...amikor november 7-én Kádár megérkezik Budapestre, értesítik, hogy a felesége ott van a Parlamentben, hogy jön, és akkor lemegy a Parlament kapujához, ahol a Kádár nem nagy örömére azt mondja hangosan, hogy
Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.
Kínos. Tuszkolja lefelé az asszonyt, mert ugye ott vannak a tolmácsok és az egész kíséret és az asszony csak mondja. Ezt különben mindkettőjüktől hallottam. Külön-külön és együtt is.”
– mondta el Aczél. (Majtényi György: Vezércsel. Kádár János mindennapjai. Libri Kiadó - Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest 2012. 56-57. o.)
Kádár János az október 23-án kitört forradalom után tagja volt a Nagy Imre vezette kormánynak, s 1956. november 1-i beszédében egyebek közt azt mondta:
Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését.
Ezután viszont Kádár váratlanul eltűnt, hollétéről nemcsak politikustársai, de felesége sem tudott.
Az egyik kortárs tanú, Széll Jenő emlékei szerint
„A hírek két pólus közt ingadoztak: Kádárt tőrbe csalták és elfogták, illetve Kádár átállt az oroszokhoz.”
Egy darabig feltehetően Kádár sem értette, mi zajlik körülötte.
November elsején, másodikán a szovjetek Münnich Ferenncel együtt a tököli katonai reptérről Ungváron és Munkácson át Moszkvába vitték. Másodikán az SZKP KB ülésén még a tárgyalásos megoldást javasolta a szovjet vezetőknek a katonai intervenció helyett. 3-án már elfogadta utóbbit, és elvállalta a kormányfői tisztséget is.
– írja Majtényi György.
Aczél Györgynek Jurij Andropov akkori szovjet nagykövet (később KGB-elnök, majd SZKP-főtitkár) állítólag ezt mondta Kádár megtérítéséről:
„És akkor megszorongattuk a mi Jánosunkat, a maguk Kádár elvtársát,
és megmondtam, hogy döntenie kell, ki jöjjön, ki vegye át a dolgokat.”
Az akkor megalakult Kádár-kormány más tagjainak családtagjai sem örültek, hogy rokonuk részt vállalt a forradalmat leverő szovjeteket kiszolgáló adminisztrációban.
Marosán György, aki 1956 után Kádár helyettese, a rendszer második embere volt, így emlékszik a pillanatra, amikor az édesanyja értesült a miniszterségéről:
- Marosán néni, megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány.
- Ne mondja!
- De igen, a rádió most mondta be.
- Nahát, ez érdekes.
- És a maga fia, a Gyurka államminiszter benne.
- Szegény ország! - mondta az anyám.
(Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, 1989.)
Marosán emlékiratai szerint más kádercsaládban is okozott vitát, meghasonlást a szovjetek oldalára való átállás.
„Mit, megszökni innen? Azt nem!
Mit gondol Kádár? Azzal talán segítünk, ha megszökünk? Én nem megyek sehová, maradok, itt van rám szükség.”
– mondta neki Apró Antal, a Kádár-kormány későbbi tagja, aki habozott átszökni a szovjetekhez. Végül ott Apró felesége győzte meg a politikust, ezt mondván Marosánnak.
„Igaza van magának, innen el kell menni! Őrült ez az Apró, hogy továbbra is itt akar maradni.”
A szovjet beavatkozás indoka az volt, hogy üldözik, gyilkolják a kommunistákat, kitört az ellenforradalom, amire hivatkozási alapul a Köztársaság téri lincselés szolgált.
De ennél jóval nagyobb súllyal eshetett latba, hogy a Nagy Imre-kormány ki akart lépni a Varsói Szerződésből, ami sértette a Szovjetunió geopolitikai érdekeit.
A megtorlás során százakat végeztek ki, (köztük Nagy Imrét is) ezreket, tízezreket sújtottak retorzióval, 200 ezer ember menekült el az országból.
1 
